Milyen a vezetői stílusom?

Miért fontos, hogy tisztázzuk, melyik vezetői stílus illik hozzánk a legjobban? Azért, mert minél többet tudunk meg önmagunkról- arról, mi az, ami igazán érdekel, hogyan hozunk döntéseket, miért tesszük azt, amit teszünk-, annál hatékonyabbak leszünk mások támogatásának megszerzésében, miközben céljainkat próbáljuk elérni.

A Fast Company magazin társalapítója William C. Taylor 16 kérdéses kvízt dolgozott ki a vezetői stílusok azonosítására, melyről 2016 szeptemberében megjelenő könyvében ír részletesen. Az alábbi típusok jellemzőit olvasva könnyen azonosíthatjuk saját, vagy a körülöttünk dolgozó vezetők jellemzőit, és akár a teszt kitöltéséhez is kedvet kaphatunk.

A klasszikus vállalkozó

Ahogyan a legendás befektető, John Doerr mondaná, a klasszikus vállalkozók „többet tesznek, mint az bárki szerint lehetséges, kevesebbel, mint az bárki szerint is lehetséges”. A vezetés a verseny izgalmáról és a sikerre való törekvésről szól. A költségek, a minőség, haszonkulcs és a jó üzlet azok a mutatók, amik számítanak. Természetesen az ilyen vezetők fontosnak tartják az értékeket, amelyeket cégük képvisel, de igazán a pénzes ajánlatok számítanak a leginkább. Imádnak lenyűgöző termékeket és kiemelkedő cégeket építeni. Ők az igazi opportunisták, élvezik a jó üzleteket. Amikor olyan döntésekkel szembesülnek, mint egy új termék bevezetése, egy elégedetlen vevő kezelése, vagy a cég eladása egy lelkes vásárlónak, akkor a kemény kalkulációba kezdenek, és nem a pénzügyi megtérüléssel foglalkoznak.

A modern misszionárius

Ezeknek a vezetőknek a célja több mint a puszta üzleti siker; sikerességre és nagyságra egyaránt vágynak. A nyerés kevésbé szól a verseny megnyeréséről, mint inkább valami eredeti és jelentős dolog megalkotásáról. A siker kevésbé szól a pénzről, mint inkább a változásról és a másokra gyakorolt hatásról. Természetesen a gazdasági érték fontos, de az emberi értékek azok, amelyek a siker iránti szenvedélyüket adja. Tehát ezek a vezetők lehet, hogy vállalnak olyan kockázatokat, amelyeket a klasszikus vállalkozók nem tennének, akkor is, ha a rövid távú megtérülés nem egyértelmű. Lehetséges, hogy elállnak olyan üzletektől, amelyeket mások elfogadnának, azért, mert a pénzügyi megtérülés nem annyira fontos, mint a tágabb értelemben vett hatás, amelyben reménykednek. Az ilyen típusú vezetők nem csak cégeket akarnak vezetni, hanem a céljuk, hogy a vállaltuk meghatározó legyen.

A problémamegoldó

Kevésbé aggódnak a drámai hatás elérésén, inkább a konkrét eredmények érdeklik őket. Hisznek a szakértelem erejében és a tapasztalat értékében. A hagyományokkal szakító technológiák és „fehér lap” üzleti modellek lehet, hogy újraformálják a piacot és az ipart, de a múltbeli siker az igazán jó előrejelzője a várható jövőbeli hatásgyakorlásnak. Ahogyan feljebb jutnak a ranglétrán, vagy miközben vezetik az általuk épített szervezeteket, ők az elsők, akik szembesülnek a nehézségekkel, és azonosítják az új lehetőségeket. Igen, támaszkodnak a kollégáik tanácsaira, de végül visszatérnek a korábban tanult dolgokhoz és tapasztalásokhoz, és így vezetik a szervezetet a jövő irányába. Az ilyen, fentről lefelé, irányító, felelősséget egyértelműen vállaló vezetők valószínűleg a legkönnyebben azonosítható típusba tartoznak, a megvalósítás és a végrehajtatás szempontjából.

A megoldáskereső

Ez a vezetői stílus a progresszív eredményekről és a konkrét megoldásokról szól, az ilyen stílusú a vezetők hisznek abban, hogy a leghatásosabb közreműködések gyakran a legváratlanabb helyeken bukkannak fel- a kollégáik rejtett zsenialitásából, a szervezetet körülvevő kollektív zsenialitásból. Biztos akarnak lenni abban, hogy az, amit tudnak, nem szab határt annak, amit el tudnak képzelni. Az üzleti eredményekért végső soron ők a felelősek, de hisznek abban, hogy e célok eléréséért tenni mindenki feladata. Ezek a szerény, alázatos, visszahúzódóbb vezetők nem kerülnek a címlapokra, de ez nem jelenti, hogy nem ambiciózusak. Úgy vélik, hogy az ambíció szolgálatában álló alázat adja a helyes szemléletet ahhoz, hogy igazán nagy dolgokat hajtsanak végre a világ nagy ismeretlenjében.

Cikk forrása: www.hbr.org